Peter Weir ausztrál rendezőt legtöbben valószínűleg az 1989-ben készült Holt költők társasága c. filmjéről ismerik, de sokan láthatták az 1985-ös A kis szemtanút is. A rendező sosem volt a hollywoodi díjkiosztók kedvence, de a szakmai kritika rendre nagy elismeréssel fogadta a filmjeit. Így járt ezzel az 1993-ban készült filmjével is, de ez különösen kevés díjat kapott, pedig a rendező tehetsége, a film témája (egy repülőgépkatasztrófa), és a szakmai kritika alapján ez lehetett volna másképp is. Hogy miért nem lett mégsem sikerfilm, az valószínűleg annak köszönhető, hogy a rendező a légi katasztrófának egy olyan lehetséges lélektani következményét – a megvilágosodást – állítja a középpontba, ami a modern nyugati ember számára fogalmilag nehezen értelmezhető.

 a fény

Enyedi Ildikó a Simon Mágus (1999) után ismét egy olyan filmes elem köré építette új nagyjátékfilmjét, amely túl van a racionalitás határain. Két főhőse Endre és Mária. Endre mint gazdasági igazgató, Mária pedig mint minőségellenőr egyazon munkahelyen dolgozik, s bár a munkakapcsolaton kívül nincs közük egymáshoz, éjszakánként álmukban szarvasbikává, illetve szarvas­ünő­vé változva együtt csatangolnak az erdőben.

"Nem az értelmünk által kínált témán kell törnünk a fejünket, hanem az életünket végigkísérő intellektuális sugallaton.” N. Gómez Dávila

Az antropikus elv legfontosabb metafizikai vonatkozásai

Az előző bejegyzésünkben összefoglaltuk azokat a XX. század második felében felmerült megfontolásokat, amelyek az Univerzumban létező vagy lehetséges, a szén alapú struktúrákra épülő és értelemmel bíró lényeket – egyfajta antikopernikuszi fordulattal – az Univerzum centrumába helyezte. Amikor az Univerzum értelmes lényeiről beszélünk, akkor elsősorban az egyetlen ismert ilyen létezőre, az emberre gondolunk, de a gondolatmenet érvényes a potenciálisan létező egyéb értelmes szerveződésekre is. Mint az előző posztban láttuk, a múlt századi természettudományos felismerések az Univerzum értelmes lényeit ahhoz hasonló kitüntetett szereppel ruházta fel, mint amilyennel a Kopernikusz előtti világképben az ember rendelkezett.

Bevezetés

A XX. században egy furcsa fordulatnak lehettünk tanúi: a három évszázad alatt uralkodóvá vált ateista, ateleológikus, dezantropomorf természettudományos paradigma a tudományon belülről kérdőjeleződött meg. 

A relativitáselmélettel kapcsolatos tudományos és ismeretterjesztő szakirodalomra egyaránt jellemző az a mítosz, hogy a relativitáselmélet alapjaiban rendítette meg a térről és időről alkotott nézeteinket. Pedig ez semmi más, mint egy intellektuális lufi, ami azonnal szétdurran, ha közelebbről szemügyre vesszük. Ha valaki továbbra is szereti a világot a jó öreg klasszikus tér és idő fogalmainkon keresztül megragadni, ennek semmi akadálya.

Mivel az előző bejegyzésben a terjedelmi korlátok miatt nem tudtam elég pontosan kifejteni a determinizmus és az indeterminizmus fogalmát, ebben az írásban ezt a hiányt szeretném pótolni.

A mechanisztikus determinizmus mint az univerzum „óramű” modellje

Bevezetés

A manapság uralkodó materialista világnézet szerint a világ működése véletlenszerű. Eszerint ugyanis:

• a világ véletlenszerűenkeletkezett a semmiből
• az Univerzum jelenleg megfigyelhető struktúrája véletlenszerűen alakult ki az anyag egy alacsonyan strukturált állapotából
• az élő organizmusok véletlenszerűenjöttek létre az élettelen anyagból
• az öntudattal bíró ember véletlenszerűenfejlődött ki a primitív élő organizmusokból.

A blog címe az angol mainstream szóra utal, aminek szó szerinti fordítása fősodor vagy főáramlat. A Wikipédia szerint a fősodor szó „…valamely tudomány vagy művészet célközönségének és szakértőinek többsége által elfogadott és támogatott irányzat megjelölésére használatos. Minden területnek és minden kornak, korszaknak megvannak a maguk uralkodó, azaz mainstream irányzatai, amelyek háttérbe szorítják az alternatív, azaz underground irányzatokat.” A blog neve arra utal, hogy itt a „melléksodorba” szorított magyarázatokat, értelmezéseket, elméleteket  preferáljuk a fősodratú magyarázatokkal szemben.