Az európai kultúra történetében valószínűleg nincs még egy olyan történet, amelyiknek annyi feldolgozása lenne, mint a Faust-mítosznak. Zenében, irodalomban és a filmművészetben számtalan Faust adaptáció született: az angol Wikipédia egyedül a film világából negyvenkét alkotást említ meg. Ezek közül az egyik Taylor Hackford filmje, „Az ördög ügyvédje” amely bár több mint több mint húsz éve készült (1997), ma is nagyon izgalmas, fordulatos és maradandó filmélmény.
Peter Weir ausztrál rendezőt legtöbben valószínűleg az 1989-ben készült Holt költők társasága c. filmjéről ismerik, de sokan láthatták az 1985-ös A kis szemtanút is. A rendező sosem volt a hollywoodi díjkiosztók kedvence, de a szakmai kritika rendre nagy elismeréssel fogadta a filmjeit. Így járt ezzel az 1993-ban készült filmjével is, de ez különösen kevés díjat kapott, pedig a rendező tehetsége, a film témája (egy repülőgépkatasztrófa), és a szakmai kritika alapján ez lehetett volna másképp is. Hogy miért nem lett mégsem sikerfilm, az valószínűleg annak köszönhető, hogy a rendező a légi katasztrófának egy olyan lehetséges lélektani következményét – a megvilágosodást – állítja a középpontba, ami a modern nyugati ember számára fogalmilag nehezen értelmezhető.
a fény
Enyedi Ildikó a Simon Mágus (1999) után ismét egy olyan filmes elem köré építette új nagyjátékfilmjét, amely túl van a racionalitás határain. Két főhőse Endre és Mária. Endre mint gazdasági igazgató, Mária pedig mint minőségellenőr egyazon munkahelyen dolgozik, s bár a munkakapcsolaton kívül nincs közük egymáshoz, éjszakánként álmukban szarvasbikává, illetve szarvasünővé változva együtt csatangolnak az erdőben.
"Nem az értelmünk által kínált témán kell törnünk a fejünket, hanem az életünket végigkísérő intellektuális sugallaton.” N. Gómez Dávila
Az antropikus elv legfontosabb metafizikai vonatkozásai
Az előző bejegyzésünkben összefoglaltuk azokat a XX. század második felében felmerült megfontolásokat, amelyek az Univerzumban létező vagy lehetséges, a szén alapú struktúrákra épülő és értelemmel bíró lényeket – egyfajta antikopernikuszi fordulattal – az Univerzum centrumába helyezte. Amikor az Univerzum értelmes lényeiről beszélünk, akkor elsősorban az egyetlen ismert ilyen létezőre, az emberre gondolunk, de a gondolatmenet érvényes a potenciálisan létező egyéb értelmes szerveződésekre is. Mint az előző posztban láttuk, a múlt századi természettudományos felismerések az Univerzum értelmes lényeit ahhoz hasonló kitüntetett szereppel ruházta fel, mint amilyennel a Kopernikusz előtti világképben az ember rendelkezett.
Bevezetés
A XX. században egy furcsa fordulatnak lehettünk tanúi: a három évszázad alatt uralkodóvá vált ateista, ateleológikus, dezantropomorf természettudományos paradigma a tudományon belülről kérdőjeleződött meg.
A relativitáselmélettel kapcsolatos tudományos és ismeretterjesztő szakirodalomra egyaránt jellemző az a mítosz, hogy a relativitáselmélet alapjaiban rendítette meg a térről és időről alkotott nézeteinket. Pedig ez semmi más, mint egy intellektuális lufi, ami azonnal szétdurran, ha közelebbről szemügyre vesszük. Ha valaki továbbra is szereti a világot a jó öreg klasszikus tér és idő fogalmainkon keresztül megragadni, ennek semmi akadálya.
Mivel az előző bejegyzésben a terjedelmi korlátok miatt nem tudtam elég pontosan kifejteni a determinizmus és az indeterminizmus fogalmát, ebben az írásban ezt a hiányt szeretném pótolni.
A mechanisztikus determinizmus mint az univerzum „óramű” modellje
Bevezetés
A manapság uralkodó materialista világnézet szerint a világ működése véletlenszerű. Eszerint ugyanis:
