Melléksodor

Non-mainstream

Tényleg más a tér és az idő Einstein óta? – Kiegészítés

2016. december 31. 18:17 - Csebó Horváth János

A távoli órák szinkronizálása és a fénysebesség egyirányú mérése

 

 

 

 

Irodalomjegyzék

E. Szabó László: A nyitott jövő problémája (Digitális kiadás), Typotex, Budapest, 2004.

Bay Zoltán: Mennyire állandó a fény sebessége? In: Fizikai Szemle, 1981, XXXI. évf., 8. sz., p. 282.

2 komment
Címkék: fizika relativitáselmélet mainstream speciális relativitáselmélet fősodor melléksodor Cs. Horváth János Michelson–Morley-kísérlet Lorentz elv Lorentz kontrakció Lorentz elmélet Csebó Horváth János

Ajánlott bejegyzések:

A bejegyzés trackback címe:

https://melleksodor.blog.hu/api/trackback/id/tr9912055391

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Birgi Zorgony 2017.01.07. 21:59:11

Tisztában vagyok vele, hogy a megoldás eléggé „olcsó”, mert hiszen egy olyan elvből indul ki, amely kívül esik ha nem is a modern fizika tapasztalatain, de legalábbis a modern fizika értelmezési lehetőségein, mindazonáltal a távoli órák szinkronizációját minden további nélkül el lehet végezni az Aspekt-kísérlet segítségével – éppen azért, mert az kiküszöböli a „lokalitást”. Még egyszerűbb, ha azt mondom, hogy minden további kísérletet megelőzően maga az Aspect-kísérlet a kísérleti bizonyítéka az egyidejűségnek, és innentől fogva az óraszinkronizálás már csak technikai kérdés.
Válasz erre 

Birgi Zorgony 2017.01.12. 19:03:04

De ha mellőzzük az Aspect-kísérletet, és a fizika interpretációs kompetenciájának körén belül maradunk, a fénysebesség egyirányú mérését akkor is megvalósíthatónak találom, éspedig a következő elvi kísérletek révén.

Ugyebár a fénysebesség egyirányú mérésének alapja a távoli órák szinkronizációja. A szinkronizáció alapfeltétele pedig a fénysebesség izotrópiája. Ha tehát bizonyítani tudjuk, hogy a fény minden irányban ugyanazzal a sebességgel terjed, helyesebben hogy az idődilatáció mértéke irányfüggetlen, akkor megvetettük az alapját az egyirányú fénysebesség-mérésnek csakúgy, mint az egyidejűség elvi detektálásának.

Az idődilatáció mértékének – s ezen keresztül a fény sebességének – izotrópiáját a következő elvi kísérlettel lehet bizonyítani vagy cáfolni. Vegyünk két, egyazon helyen lévő szinkronizált órát. E két órát megfogjuk, és azonos sebességgel elvisszük őket egymással épp ellentétes irányba, méghozzá a kiindulóponttól azonos távolságra. Amint megtettük az előírt távolságot, mindkét óra esetében feljegyezzük az óraállást. Ezt követően már csak annyi a dolgunk, hogy egyeztessünk (telefonon, postagalambbal, mindegy): ha a két óra azonos időt mutat, akkor a mozgásirányuk nem befolyásolta az idődilatáció mértékét; ha viszont eltérés lesz a két óra által mutatott idő között, abból megtudhatjuk, hogy az idődilatáció milyen mértékben függ az iránytól. De ugyanilyen eredményre juthatunk akkor is, ha nem a távolságot tekintjük fixnek, hanem az időt, vagyis ha nem azonos távolságra visszük az órákat, hanem addig megyünk, ameddig mindkét órán egy adott idő – mondjuk egy óra – el nem telik. Amikor letelik az egy óra, megállunk, és megmérjük, hogy ilyen messzire jutottunk a kiindulóponttól, vagyis az órák szinkronizációs helyétől. Ha ez a két távolság azonos, akkor az idődilatáció irányfüggetlen (vagy nincs), ha különböző, akkor ebből kiszámolhatjuk az idődilatáció irányfüggőségének egymáshoz viszonyított mértékét.

Ha mindezt tisztáztuk, ebből már kiszámolhatjuk, hogy ha két szinkronizált óra közül az egyiket meghagyjuk eredeti helyén, a másikat pedig elvisszük bizonyos távolságra bizonyos sebességgel, akkor mennyivel kell korrigálnunk e második órát, hogy szinkronban legyen az előzővel – s máris mérhetjük a fénysebességet úgy, hogy előre megbeszélt időpontban az egyik pontból kibocsátunk egy fénynyalábot, és megnézzük, hogy mennyi idő alatt ér oda a távoli szinkronizált órához.

Vagy egy harmadik elvi kísérlet. Vegyünk két szinkronizált órát, és vigyük el őket azonos irányba és azonos távolságra, ámde különböző sebességgel, és nézzük meg, van-e eltérés az általuk mutatott idő között, s ha van, akkor az mennyi. Ha van eltérés, akkor ebből kiszámolhatjuk az azonos irányú, de különböző sebességű mozgás által előálló idődilatáció-eltérést, s ha több ilyen kísérletet végzünk különböző sebességekkel (1–10, 10–50, 50–100, 100–1000 km/óra), akkor a kapott adatokból felírható egy egyenlet arra, hogy az egyirányú mozgás sebessége milyen hatással van az idődilatációra, vagyis kiszámolható, hogy ha két szinkronizált óra közül az egyiket meghagyjuk eredeti helyén, a másikat pedig adott sebességgel adott távolságra visszük, akkor mennyivel kell korrigálnunk az utóbbi órát ahhoz (voltaképpen a 0 km/h-s mozgatáshoz), hogy szinkronban legyen a helyben maradó órával.

Véleményem szerint tehát nem az egyidejűség az, ami megvalósíthatatlan elvi értelemben is, hanem az egyhelyűség, és ha nagyon szőrszálhasogató akarnék lenni, akkor azt kellene mondanom, hogy a probléma nem magával a méréssel, hanem már a mérést megelőző kiindulóponttal kapcsolatban megjelenik, amennyiben a kísérletek alapjául szolgáló „egyhelyű” szinkronizáció nem lehetséges, hiszen a két óra legfeljebb egymás mellett lehet, de azonos helyen nem, és nemcsak hogy két óra nem lehet egy helyen, de voltaképpen semmi, még két atom vagy elemi részecske sem. Bár nem elképzelhető, hogy egy kis csalafintasággal ezt ki lehetne küszöbölni.

Tehát nézetem szerint szimultaneitás gyakorlati és elvi szinten is létezik, ráadásul kísérletileg is fixálható a távoli órák szinkronizációja révén, viszont egyhelyűség (két entitás tökéletes egyhelyűsége) sem gyakorlati, sem elvi értelemben nincs – mint ahogy erre vonatkozóan sincs olyan rögzült terminus technicusunk, mint az egyidejűség jelölésére.
Válasz erre 
süti beállítások módosítása