"Nem az értelmünk által kínált témán kell törnünk a fejünket, hanem az életünket végigkísérő intellektuális sugallaton.” N. Gómez Dávila

Az antropikus elv legfontosabb metafizikai vonatkozásai

Az előző bejegyzésünkben összefoglaltuk azokat a XX. század második felében felmerült megfontolásokat, amelyek az Univerzumban létező vagy lehetséges, a szén alapú struktúrákra épülő és értelemmel bíró lényeket – egyfajta antikopernikuszi fordulattal – az Univerzum centrumába helyezte. Amikor az Univerzum értelmes lényeiről beszélünk, akkor elsősorban az egyetlen ismert ilyen létezőre, az emberre gondolunk, de a gondolatmenet érvényes a potenciálisan létező egyéb értelmes szerveződésekre is. Mint az előző posztban láttuk, a múlt századi természettudományos felismerések az Univerzum értelmes lényeit ahhoz hasonló kitüntetett szereppel ruházta fel, mint amilyennel a Kopernikusz előtti világképben az ember rendelkezett.

Ezen meglepő fordulat ismertetése során abból a természettudományos megfigyelésből indultunk ki, hogy az Univerzum kialakulására és fejlődésére napjainkban általánosan elfogadott táguló Univerzum modell a modellben használt természeti paramétereknek csak egy nagyon kis tartományában biztosítja azokat a csillagászati és fizikai feltételeket, amelyek mellett létrejöhetnek a szénatomokra épülő élő organizmusok, amiből aztán kialakulhat az ember, vagy az emberhez hasonló más intelligens lények. Az Univerzum fejlődését leíró modell nagyon érzékeny a modell természeti paramétereinek a megváltoztatására: ha egy-egy paraméternek az értékét minimális értékben megváltoztatjuk, a modell előrejelzései nem biztosítják az élet kifejlődéséhez szükséges csillagokat és kémiai elemeket. Ezért mondtuk azt, hogy úgy tűnik, mintha a természeti paraméterek értékei össze lennének hangolva, ahhoz hasonlóan, mint egy zongora húrjai; és hogy ez a hangoltság az élet és az ember számára feltűnően kedvező, mert minden jel szerint ez a hangoltság biztosítja azt, hogy az ember egyáltalán létre jöhessen. Brandon Carter eredetileg az Univerzum ezen antropikus hangoltságának természettudományos értelmezése érdekében fogalmazta meg az antropikus elvet, de az elv – megszületése után nagyon gyorsan – túllépett a természettudomány határain, és különböző metafizikai megfontolások kiindulópontjává vált. Ebben a bejegyzésben csak az elv legfontosabb metafizikai vonatkozásaival foglalkozunk.

Az erős antropikus elv ontológiai értelmezésénél már jeleztük, hogy az Univerzum emberarcúságának magyarázataként az alábbi három Univerzumkép a legjellemzőbb:

I. Mondhatjuk, hogy nincs semmi rendkívüli ebben az ember iránti barátságosságban; ez csak annak köszönhető, hogy a mi Univerzumunkkal párhuzamosan létező számtalan sok Univerzum egyikében-másikában véletlenül létrejött egy ilyen, az ember számára kedvező konstelláció.

II. De felfoghatjuk úgy is, hogy azért ilyen barátságos a világ velünk szemben, mert egy transzcendens, tervező intelligencia eleve abból a célból tervezte azt meg, hogy megfigyelők jöjjenek benne létre.

III. Végül, ha a megismerést végző szubjektum által külsőnek érzékelt világról nem tételezzük fel, hogy annak van a szubjektumon kívüli realitása, akkor azt mondhatjuk, hogy a hangoltság kérdése nem legitim, mivel nem a világegyetemből erednek a megfigyelők, hanem a megfigyelőkből ered a világegyetem, így az élet és a megfigyelők létezésének szükségképpen fenn kell állnia, mert ha nem állna fenn, akkor a kérdést sem tudnánk feltenni.

Az I. értelmezés úgy próbálja a mi Univerzumunkban tapasztalt antropikus hangoltságot érthetővé tenni, hogy azt feltételezi, hogy a természeti paraméterek bármely kombinációjával létrejött egy-egy Univerzum, amelyek egymással párhuzamosan állnak fenn. E végtelen sok Univerzum közül csak az egyik a miénk, amely természetesen lehetővé tette az élet kialakulását, hiszen itt vagyunk, de ebben nincs semmi csodálatos, hiszen ha mindenféle Univerzum létrejött, akkor persze, hogy létrejött olyan is, amely barátságos az élet irányában. Ezzel az értelmezéssel az az egyik probléma, hogy olyan Univerzumokat tételez fel, amelyekről soha semmilyen tapasztalatunk nem lehet, mert az egyes Univerzumokban az eltérő természeti paraméterek miatt eltérő természeti törvények működnek, így azok elvileg sem hathatnak egymásra. A másik probléma pedig az, hogy a sok párhuzamos Univerzum gyűjtőhelyeként el kell képzelnünk egy szuper nagyságú Univerzumot, amiről szintén nem tudhatunk semmit sem. Ez az értelmezés úgy tesz, mintha pusztán anyagi létezőkkel meg tudná magyarázni az antropikus hangoltság érthetetlennek látszó jelenségét, de ezt csak olyan hipotetikus anyagi létezőkkel tudja elérni, amelyekről saját maga is elismeri, hogy semmilyen tapasztalatot nem képes róluk szerezni.

A II. értelmezés nem próbál meg kibújni a tények szorongató hatása elől, nyíltan szembenéz a problémával, és azt mondja, hogy az Univerzumunkban azért tapasztalunk hangoltságot, mert valamilyen e világon túli intelligencia ezt a hangolást elvégezte, és ezt pontosan azzal a céllal tette, hogy az így behangolt világban egyszer létrejöjjön az élet, majd az értelem.

A III. értelmezés úgy akarja megoldani az antropikus hangoltság problémáját, hogy valójában megszünteti azt. Nem fogadja el már azt sem, hogy van értelme a megismerő embertől függetlenül létező Univerzumról beszélni, mivel ebben az értelmezésben tagadják az Univerzumnak azt a fajta reális létezését, amely az I. és II. értelmezésben természetes előfeltevésként adott. Azt állítják, hogy mivel az Univerzum magának a megismerő embernek a logikai konstrukciója, így az antropikus hangoltságot is csak az ember vetíti bele a maga által megkonstruált Univerzumba.

Itt van előttünk három értelmezés, és tudjuk, hogy mindhárom értelmezésnek vannak elszánt képviselői és ugyanolyan elszánt ellenzői. Vajon egy-egy értelmezést valaki milyen szempontok alapján fogad el, ha tudjuk, hogy logikailag mindhárom egyformán lehetséges? Ha az értelem nem perdöntő a kérdés eldöntésében, akkor mégis mi alapján döntünk? Ahelyett, hogy hosszas filozófiai és pszichológiai fejtegetésbe kezdenénk a válasz érdekében, olvassunk el egy metaforikus történetet arról, hogy két magzat hogyan próbálja meg értelmezni a maguk világát azokból a tapasztalatokból kiindulva, amit az anyaméhen belül szerezhetnek. Modellszerűen jelenik meg, hogy ugyanazon tapasztalatok alapján többféle magyarázat születhet, és az egyes magyarázatok azon múlnak, hogy az egyes magzatok milyen előzetes beállítódással közelítenek tapasztalati világukhoz.

- Mondd, te hiszel a születés utáni életben?
- Persze. A születés után jön az élet. Talán azért vagyunk itt, hogy felkészüljünk arra, ami ezután következik.
- Ugyan már! A születés után nincs semmi! Onnan még senki nem tért vissza! És különben is, hogy nézne az ki?
- Azt pontosan nem tudom, de úgy érzem, hogy ott mindenhol fények vannak… Talán a saját lábunkon fogunk járni és a saját szánkkal eszünk.
- Ez már végképp ostobaság! Járni nem lehet! Meg szájjal enni, nevetséges! Hát nem látod a köldökzsinórt?
- Igen, de szerintem valami biztosan lesz, épp csak máshogy, mint amit itt életnek nevezünk.
- Ostoba vagy. A születéssel az élet véget ér és kész.
- Figyelj, nem tudom pontosan mi lesz, de majd a Mama segít nekünk…
- A Mama? Te hiszel a Mamában?!
- Igen.
- Ne nevettesd ki magad! Láttad már valahol? Egyáltalán látta már valaki?
- Nem, mert itt van körülöttünk. Benne élünk. S bizony, neki köszönhetjük, hogy vagyunk.
- Na, most már hagyjál békén ezzel az ostobasággal, jó? Majd akkor hiszem a Mamát, ha látom.
- Látni nem tudod, de ha elcsendesedsz, akkor hallhatod az énekét, érezheted a szeretetét. Ha elcsendesedsz, érezni fogod a simogatását, érezni fogod óvó kezét.

Első közelítésben talán azt mondhatnánk, hogy ez egy hatásvadász, ezoterikus történet, primitív tanulságokkal, de második megközelítésben rájöhetünk, hogy ennél többről van szó.

Ha ugyanis a két magzat méhen belüli életének megfeleltetjük az ember hétköznapi tapasztalatain alapuló, normál életét, akkor a magzat születése megfelel az ember halálának, és így a metafora a halál utáni élet lehetséges volta mellett érvel, azt szeretné számunkra megragadhatóvá, elképzelhetővé, sőt hihetővé tenni. (Ezzel kapcsolatban javaslom Fliegauf Benedek: Csillogás című filmjét, amely az embernek erről az állapotáról próbál tudósítani.)

Ezen túl felismerhetők azok a tipikus előzetes metafizikai beállítódások, amelyekkel az ember a tapasztalati világához a transzcendenciával összefüggésben viszonyulni szokott:

Az első magzat véleménye megfelel az antropikus hangoltságra adott III. értelmezésnek, annyiban, amennyiben a saját tapasztalati világába bezárkózó embert mintázza meg, azt, aki tagadja a világ metafizikai hátterének a létezését, de legalábbis a metafizikai háttér megismerhetőségének a lehetőségét.

A második magzat véleménye viszont megfelel mind az I., mind a II. értelmezésnek annyiban, hogy mindkét értelmezés azt tételezi fel, hogy a mi világunk egy általunk érzékileg nem tapasztalható környezet részeként létezik. De ezen tágabb környezet milyenségére vonatkozó további feltevések alapján már a két értelmezés hasonlósága eltűnik, és így a második magzat véleménye inkább a II. értelmezésnek feleltethető meg.

Egy kis személyes történet

Mint korosztályom legtöbb tagja, én is sokáig rendületlenül hittem a tudomány mindenhatóságában, és gyermekkorom ösztönös istenhite a materialista és ateista nevelés hatására teljesen elfojtódott. A mindennapi munka taposómalmában a transzcendencia kérdése fel sem vetődött, így csak idősödő koromban kezdtem el az Isten-kérdéssel újra foglalkozni. Így akadtam bele az antropikus problémába, amivel már régóta foglalkozom. Előbb csak a probléma természettudományos alapjai izgattak, és miután azt sikerült tisztáznom magamban, a súlypont egyre inkább a filozófiai problémára helyeződött. Ezzel kapcsolatban nagyon sok beszélgetést folytattam barátokkal, ismerősökkel, és előbb csak éreztem, aztán már tudtam is, hogy számomra ez egy kulcsfontosságú kérdés. Nagyon sok érvet és ellenérvet meghallgattam, végiggondoltam, mígnem mára már azt mondhatom, hogy az antropikus probléma értelmezésének a kérdése számomra véglegesen eldőlt: én a II. értelmezést választom, és ezzel párhuzamosan a 2. magzattal értek egyet. Vagyis hiszek abban, hogy fizikai világunknak van transzcendens háttere.

Metafizikai alapelvek az antropikus hangoltság kontextusában

Egy ilyen metafizikai döntésnek természetesen komoly intellektuális következményei lesznek, ha az ember azt szeretné, hogy a világról vallott nézetei ne kerüljenek folyton ellentmondásba egymással, sőt, arra vágyik, hogy legalább valamennyire koherens világképpel rendelkezzen. Ez azt jelenti, hogy Isten tételezésén túl rögzítenie kell azokat a legfontosabb alapelveket, amelyek nézete szerint Isten, a Világ és az Ember kapcsolatát jellemzik. Ezekkel a kérdésekkel az ember történelme során már nagyon sokat foglalkozott, ez a filozófia, a teológia és a vallások feladata. Így most az lenne talán a legkézenfekvőbb, hogyha valamelyik korábban létrehozott metafizikai rendszerhez fordulnánk, hogy annak segítségével tisztázzuk ezeket a viszonyokat. Bár elfogadom ennek hosszú távú szükségességét, most mégis úgy érzem, hogy az antropikus hangoltság teleologikus értelmezése által meghatározott kontextusban érdemes megfogalmaznom néhány olyan metafizikai alapelvet, melyeken egy koherens világkép alapulhat.

AI. A világunkban tapasztalható harmónia, majd az ennek feltételeként felismert finomhangoltság alapján kijelenthető, hogy a Világ (ahogy az tapasztalatainkban megjelenik) egy nem anyagi természetű tervezői intelligenciának köszönhető. Ennek/Neki köszönhetjük azokat az anyagi (fizikai, kémiai, biológiai, lélektani) törvényeket, amelyek az anyag fejlődését az ősrobbanástól kezdve a kozmikus értelemben vett napjainkig meghatározták.

AII. A kozmológia táguló Univerzum modellje alapján el kell vetnünk az örökké létező és végtelen kiterjedésű világ újkori képzeteit, az ősrobbanás empirikusan is alátámasztott kozmológiai hipotézise alapján pedig megalapozott a feltevés, hogy a világnak volt kezdete. Ez alátámasztja azt a nézetet, hogy a világot valaki vagy valami valamikor a semmiből megteremtette. Ezek szerint a Világ rendjét megtervező intelligencia nem csak az anyag fejlődési szabályait alkotta meg, hanem neki köszönhetjük a prima materia-nak a megteremtését is. (A prima materia egy logikai határfogalom, Arisztotelész vezette be, és az első, valójában még formázatlan anyagot jelölte vele. Ez még nem anyag, csak az örökké egymásba átalakuló, már formázott anyag logikai feltétele, ami nélkül nem jöhetne létre formázott anyag.)

AIII. Az antropikus hangoltság által feltárt kitüntetettségünk alapján joggal tehetjük fel azt is, hogy a teremtő és tervező intelligencia számára az ember nem csak egyike az Univerzum bonyolult szerveződéseinek, hanem annál sokkal több: az ember ennek a mindentudó és mindenható intelligenciának egy nem mindentudó és nem mindenható, de azért intelligens hasonmása. Mivel a hasonlóság emlékeztet bennünket az emberek között fennálló szülő-gyermek kapcsolatra, joggal felfoghatjuk úgy is, hogy a teremtő és tervező intelligencia és az ember között személyes viszony van. Ezért – a hagyományokhoz illeszkedve – a teremtő és tervező intelligenciát nevezhetjük Istennek. Tekintettel arra, hogy az antropikus hangoltság szempontjából nemcsak az ember, hanem bármely szénre vagy szilíciumra épülő életen alapuló értelmes lény kitüntetett, ha az Univerzumban rajtunk kívül tényleg léteznek más intelligens lények is, ez a személyes viszony rájuk is jellemző.

AIV. Mivel Isten mindentudó, úgy hozta létre az intelligenciával nem rendelkező anyagi világot, hogy az, az Ő közreműködése nélkül is képes a fejlődésre – a teremtés fázisában megalkotott anyagi törvények által. Istennek tehát nem kell beavatkoznia a fizikai világ működésébe azért, mert valamit nem jól „számolt ki”, és azt korrigálnia kellene. Ez azt jelenti, hogy a fizikai világ okságilag zárt, tehát a fizikai világban történt események mindig megmagyarázhatók a fizikai világ entitásaival, más szóval a fizikai világban nincsenek csodák.

AV. Mivel az ember mint anyagi test része az anyagi világnak, másrészt az emberi testben lakozó lélek, mint szellemi entitás része Isten tisztán szellemi természetű világának, az ember egyszerre két világnak a része. Az ember testére érvényesek az anyagi világ törvényei, így az ember teste halandó, ugyanakkor az ember lelke, mint az isteni szellem része időtlen, vagyis nincs kezdete és vége.

AVI. Mivel az ember és Isten hasonló, lehetséges közöttük a közvetlen kommunikáció is. Ennek a kommunikációnak a nyelvét azonban csak akkor kezdhetjük el megtanulni, ha kivonulunk az anyagi világból, és ezzel együtt „bevonulunk” a szellemi világba. Annál jobban megértjük ezt a nyelvet, minél erősebb lesz a kivonulás, illetve a bevonulás. Ez azt jelenti, hogy az emberi lélek nyitott Isten felé, így Isten a lélekre közvetlenül is hathat, vagyis a csoda az ember lelkében lehetséges. Sőt, mivel az ember testével a fizikai világ része, az ember a lelkében bekövetkező csodát a fizikai világban is képes megjeleníteni.

Úgy vélem, hogy az imént megfogalmazott princípiumok rögzítése feltétlen szükséges ahhoz, hogy azokra a filozófiai kérdésekre, amelyeket a későbbiekben itt e blogon boncolgatni szeretnék (test és lélek problémája, emergens jelenségek, evolúció, stb.), ne elfogadhatatlanul eklektikus válaszokat adjak. Ezek az alapelvek kijelölnek egyféle koordinátarendszert, amelyben az elemzésre váró jelenségek reményeim szerint elhelyezhetők.