Mivel az előző bejegyzésben a terjedelmi korlátok miatt nem tudtam elég pontosan kifejteni a determinizmus és az indeterminizmus fogalmát, ebben az írásban ezt a hiányt szeretném pótolni.
A mechanisztikus determinizmus mint az univerzum „óramű” modellje
Newton a XVII.sz. végén fogalmazta meg a mechanika azóta is érvényes törvényeit, amelyekben az oksági elvet alkalmazta a mindennapi életben tapasztalt mozgás jelenségeire. Abból indult ki, hogy 1. egy test nem változtatja meg a mozgását más testek hatása nélkül, 2. a test mozgásának a megváltozása mindig arányos azzal a hatással, ami őt érte. Matematikailag leírta a test mozgását a pálya, a hely változását a sebesség, a mozgás változását pedig a gyorsulás fogalmával. Ez utóbbit összekötötte a testet ért hatással, vagyis az erővel. Az így felépített dinamikus mechanika szabatos előrejelzéseket tett lehetővé a mozgások igen széles körére, az ágyúgolyók várható pályáját éppúgy ki tudták vele számolni, mint a bolygókét. Az elmélet egyre sikeresebb alkalmazhatósága a mechanika egyetemességébe vetett hitet keltette. Így Laplace a XVIII. században már azt vallotta, hogy az egész világegyetemben nincs semmi más, csak a newtoni törvények szerint mozgó testek, és az univerzum semmi más, mint egy hatalmas mechanikai rendszer. Az elmélet szerint, ha megadjuk egy mechanikai rendszer kezdeti állapotát és vesszük a rendszert alkotó részecskék között fellépő erőket, akkor a rendszer időbeni viselkedése pontosan kiszámítható, ezért aztán Laplace úgy vélte, hogy ez az egész világegyetemre érvényes. Szerinte, ha létezne egy olyan felsőbbrendű lény (a Laplace-démon), aki ismerné a világ minden részecskéjének a helyzetét és a sebességét egy adott pillanatban, teljes pontossággal ki tudná számolni mindazt, ami a jövőben történik. Laplace a világ egészét egy gépként működő rendszerként, egy hatalmas óraműként fogta fel, amiről úgy vélte, hogy öröktől fogva létezik. Így természetszerűleg mondhatta, hogy ebben a világban „nincs szüksége az Isten nevű hipotézisre”. Az univerzum determinizmusának eme Laplace-féle mechanisztikus felfogása a végtelen idővel együtt így alapozta meg a XVIII-XIX.századi mechanisztikus materializmust. Emeljük ki mégegyszer, hogy a világnak ez a mechanisztikus felfogása abból fakadt, hogy a hétköznapi mozgó testek világára megfogalmazott mechanika tudományának a fogalmi rendszerét és törvényeit korlátlanul extrapolálták az egész univerzumra. A XIX. század végére és a XX. század elejére kiderült, hogy ez a kiterjesztés megengedhetetlen: előbb az elektromágneses térelmélet, aztán a relativitáselmélet, végül a kvantumelmélet teljesen átrajzolta az univerzumról alkotott képünket. Ezzel a mechanisztikus determinizmus és a ráépülő mechanisztikus materializmus ideje lejárt, de a világ mechanisztikus felfogása nem szűnt meg, csak a továbbiakban a determinizmus helyett az indeterminizmusra épült.
A mechanisztikus indeterminizmus mint az univerzum „rulettkerék” modellje
Az előző bejegyzésben a határozatlansági reláció filozófiai interpretációinak az ismertetése során már szóltam arról, hogy a valószínűségi értelmezés hívei a mikrovilágban tapasztalt mérési összeférhetetlenségeket nem az emberi megismerés korlátozottságával magyarázták, hanem azt tételezték fel, hogy ezek az egész mikrovilágra érvényes ontológiai meghatározatlanságot tükröznek. Úgy vélték, hogy nem azért nem tudjuk megmérni egyidőben az elektron helyét és sebességét, mert nem elég pontosak a mérőeszközeink, hanem azért, mert nincs is neki meghatározott, egyidejű helye és sebessége. Ebből arra következtettek, hogy a mikrovilágra nézve fel kell adni a kauzalitás elvét. Annak bizonyságául, hogy ezt tényleg így gondolták, álljon itt Heisenberg egy állítása 1930-ból.
„Az atomfizika paradoxonai csak a régi, bevett elképzelések elvetésével oldhatók meg. Ezek közül a legfontosabb a kauzalitás elve, vagyis az, hogy a természeti jelenségek egzakt törvényeknek engedelmeskedjenek.” (Idézi: Jáki Szaniszló: Isten és a kozmológusok, Ecclesia Budapest, 1992; 262.o)
A kvantumfizikusok egy része tehát feladta a kauzalitás elvét, és kijelentették, hogy a mikrovilágot az ok nélküli véletlenszerű események jellemzik.
Ugyanakkor a filozófiai értelmezésben meglévő különbségek ellenére a teljes kvantumfizikus közösség szorosan összefogva fejlesztette az elmélet matematikai eszközrendszerét, amely így fölöttébb sikeresnek bizonyult. Az elmélet által tett szabatos előrejelzéseket a kísérletek rendre nagy pontossággal visszaigazolták. Közben a háttérben zajlott a vita a jelenségek filozófiai értelmezéséről is, ami, mint már tudjuk, hosszú időre az indeterminista értelmezés dominanciáját eredményezte. Ezzel párhuzamosan megindult egy olyan gondolkodási folyamat, mint amihez hasonlót a XVIII.- XIX. században már láttunk: a mikrorészecskék világára megfogalmazott kvantummechanika fogalmi rendszerét és törvényeit extrapolálták az egész univerzumra. A kiterjesztést sikerült „szalonképes” tudományos köntösben feltüntetni a fizikalizmus elvének bevezetésével. Eszerint a világon létező összes tárgy, esemény és tulajdonság fizikai jellegű vagy valamilyen fizikai tulajdonságra épül. „A fizikalizmus nem tagadja, hogy vannak olyan létezők, amelyek első pillantásra nem tűnnek fizikainak – például a pszichológia, morál vagy vallás körébe tartozó jelenségek – de úgy tartja, hogy valójában ezek is mind valamilyen fizikai tulajdonsággal azonosak, vagy arra épülnek rá.”
Az indeterminizmus és a fizikalizmus elve együtt már a manapság uralkodó nézetet eredményezi: „a világ működése nem determinisztikus”, hiszen ha az egész világ fizikai jellegű és a fizikai világ nem determinisztikus, akkor az egész indeterminisztikus. Így kapjuk meg a korunkra jellemző mechanisztikus indeterminizmus nézetét, amely szerint az egész univerzum egy nagy rulettkerék, minden esemény egy minden szabály nélkül forgó rulettkerék véletlen forgásán múlik. Ebben a világképben a rulettkeréknek köszönhetjük a világ semmiből való keletkezését éppúgy, mint az életnek az élettelen anyagból való kialakulását.
A mechanisztikus filozófiák, mint a társadalmi manipuláció eszközei
A fentiekben megmutattuk, hogy hogyan torzult el két elmélet azáltal, hogy a maguk előfeltevéseit és törvényeit korlátlanul extrapolálták a világ egészére, aminek egy-egy mechanisztikus filozófiai megoldás lett a következménye. E két dogmatikus felfogás bemutatása azért fontos, mert remekül rávilágít arra, hogy egy-egy filozófiai eszmét milyen módon kell leegyszerűsíteni, a „modern” kommunikációelmélet kedvenc kifejezésével élve a benne levő „üzeneteket” annyira lebutítani, hogy azokat a közvélemény is be tudja fogadni. Az elméletnek a közvéleménnyel való megértetése persze nem valamilyen nemes „népnevelői” szándékból fakad, annak mindig az a célja, hogy az elmélet a közvéleményt valamilyen kívánt irányba befolyásolja, minden esetben a rövid vagy a hosszú távú manipuláció eszközeként. A befolyásolás érdekében általában annyira lebutítják a legelvontabb elméleteket is, hogy a végén már csak egy dogmatikus eszmerendszer vagy egy mítosz marad belőle. Mindkét torzulást naponta tapasztalhatjuk, ha például a TV ismeretterjesztő csatornáira kapcsolunk. Felfogásom szerint a fentiekben bemutatott mindkét mechanisztikus filozófiai torzulás a materializmus térnyerését szolgálta.
A determinizmus az indeterminizmus és a szabad akarat értelmezése
A determinizmus elve szerint a világ egy bizonyos időpontban vett állapota a természeti törvényekkel együtt meghatározza a világ későbbi állapotait.
A fogalom egyik alapja az a filozófiai nézet, mely szerint mindennek, ami létezik, elégséges alapja van a létezésre, méghozzá az éppen úgy és nem másként való létezésre. A másik alapja pedig az a nézet, hogy az Univerzumban minden összefügg mindennel. E két elv alapján minden egyes jelenség végtelen sok tényezőből álló oksági rendszertől függ és ugyanakkor ezek az oksági tényezők egyértelműen meg is határozzák az adott jelenséget.
De az ember, végességéből adódóan egy konkrét oksági magyarázatban ebből a számtalan tényezőből mindig csak véges sokat vehet figyelembe. Viszont azon oksági tényezők, amelyeket az adott leírásban elhanyagolunk, valamilyen mértékben természetesen szintén befolyásolják az adott jelenséget, így az oksági magyarázatunk soha nem lehet teljes. De ha jól választottuk ki a magyarázatba bevont okokat, akkor az elhanyagolt tényezők már csak olyan kis mértékben lesznek felelősek a jelenség kimeneteléért, hogy ezeket már összevonva a leírás véletlen hibájaként foghatjuk fel. (Gondoljunk pl. egy kötélre felfüggesztett vasgolyó (=inga) mozgására, ahol a gravitáció mellett a golyóra illetve a kötélre ható levegő közegellenállását és a kötél felfüggesztésénél fellépő súrlódást el lehet hanyagolni a golyóra ható gravitációs erő mellett.) Ebben a felfogásban a véletlen a megismerési folyamat szükségképpeni elhanyagolásainak a következménye, az elhanyagolt tényezők elvileg felismerhetők, és az oksági magyarázatba bevont tényezők növelésével a véletlen szerepe csökkenthető. Ezt a véletlen fogalmat nevezzük episztemikus véletlennek. Vegyük észre, hogy a világ determinista felfogásával csak ez az episztemikus véletlen fér össze. Kis módosítással érvényes ez a felfogás az olyan típusú véletlen jelenségekre is, mint a kockadobás. Ebben az esetben nem tudunk kiragadni néhány domináns tényezőt a végtelen oksági rendszerből, ezért az összes lehetséges okot összevonjuk, és úgy kezeljük, hogy az adott jelenséget csak véletlen tényezők hatásaként tudjuk leírni, de elvileg rájuk tudunk mutatni, csak olyan sokan vannak, hogy az ember nem képes őket számba venni.
Az indeterminizmus szerint viszont léteznek olyan fizikai jelenségek, amelyeket nem lehet az oksági magyarázatba bevonni, amelyek ok nélküliek. Ezek a jelenségek az ontológiai véletlen megnyilvánulásai. Mint az előző bejegyzésben láttuk, a fogalom a mikrovilágban tapasztalt határozatlanságban kapott fizikai tartalmat. Keletkezése a XX. század elejére tehető, és valószínűleg Spengler válságfilozófiájához köthető, de az ebben való tisztánlátáshoz a filozófiatörténet további tanulmányozása lenne szükséges. Azt is láttuk, hogy minden előzetes állítással ellentétben lehetséges a kvantumfizika determinista interpretációja, így az indeterminizmus és az ontológiai véletlen fogalmát mint a mikrofizika egyik lehetséges filozófiai interpretációjának az értelmezéstől függő kategóriájaként foghatjuk fel. Ilyen módon megszabadulunk attól a lehetőségtől, hogy világunkat egy kozmikus rulettkerék forgásának az eredményétől tegyük függővé. Ezáltal a lemondó, úgyis mindegy, „ezt dobta a gép” érzésű nihilista helyzetértékelések alól „kivesszük a gépet”, s így újra teret nyitunk az emberhez méltó oksági felfogás és a személyes felelősség számára.
Egy dologról kellene még itt szólnom, a determinizmusnak és az indeterminizmusnak a szabad akarattal való összefüggéséről.
Ha a világ egy adott állapota a természeti törvényekkel együtt meghatározza a világ későbbi állapotait, akkor ez azt jelenti vajon, hogy a világra az eleve elrendeltség fatalista elve érvényes? Akkor legyünk inkább indeterministák, hiszen az objektív véletlen legalább meghagyja a nyitott jövő lehetőségét? Első közelítésben úgy tűnik, hogy a szabad akarat elvével csak az indeterminizmus elve van összhangban, a determinizmus tagadja annak lehetőségét.
Az alaposabb vizsgálat azonban megmutatja, hogy a determinizmus és a szabad akarat összhangja igenis megteremthető. Ehhez a következő megszorításokra van szükség:
- A determinizmus elve csak az élettelen szintre jellemző.
- A fizikalizmus felfogásával ellentétben nem igaz, hogy a világon létező összes tárgy, esemény és tulajdonság fizikai jellegű. Heurisztikusan meg lehet különböztetni a létezők három ontológiai szintjét, az élettelen, az élő és az ember szintjeit. Ezek között a természettudomány eddig nem találta meg az átjárást, éspedig azért nem, mert ezek ontológialag különböznek egymástól, a felsőbb szinteknek az alsóbb szintekre való redukciója elvileg nem lehetséges. A felsőbb szintek ugyanis rendelkeznek olyan specifikus mozgástörvényekkel, amelyeket az alsóbb szintek mozgástörvényeiből levezetni nem lehet. Ilyen specifikum például az élő organizmusokra jellemző célszerű viselkedés vagy az emberre jellemző öntudat képessége.
- Az élő és az emberi szintre jellemző specifikus mozgástörvények egyik sajátossága a szabad akarat lehetősége. Ha a fizikalizmus mechanisztikus felfogásától mentesen gondolunk egy kutya szabad viselkedésére, vagy a saját magunk akaratszabadságára, akkor ezt a lehetőséget nem kell sokat bizonygatni. Ha a felsőbb szintek specifikumainak a lehetőségét elfogadjuk, akkor ehhez a szabad akarathoz nem kell az indeterminizmus elvéhez folyamodnunk, sőt a fizikalizmus elvének a tagadása miatt ennek az elvnek a puszta megjelenése is kérdéses.
E három elv együttesen kizárja a fatalizmus lehetőségét a világból, hiszen az élő és az emberi szint a világ részeként a maga szabad választásaival biztosítja a nyitott jövő lehetőségét a világ teljessége számára, miközben a világ élettelen szintje kiszámíthatóan, a determinizmus által meghatározva működik továbbra is.
